youngart: Mi vezetett el téged a művészethez?
Závorszky-Simon Márton: 2008-ban a Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán kezdtem egyetemi tanulmányaimat. Ez időben olvastam Van Gogh életrajzát és úgy éreztem, nekem is szükségem van egy szavak nélküli önkifejezési módra. Belső indíttatásból kezdtem alkotni az egyetem mellett, és gyorsan szükségletemmé vált, hiszen nagyon erős és személyes érzelmeket tudtam a képekbe átültetni. Habár a művészet igen individualista tevékenység, mégis azt gondolom, hogy a legizgalmasabb művészet, ami érzelmeket tud közvetíteni – legyenek azok bármily komorak vagy vidámak.
youngart: Ha nem művész lennél, mivel foglalkoznál szívesen?
Z-S.M.: Művészeti tevékenységem mellett környezetkutató alapdiplomát szereztem az ELTÉ-n, és dolgoztam környezetvédelmi civilszervezetnél és könyvtárban is. Introvertált és erősen elmélyülő tevékenységekben érzem magam otthon, ahol nincs időnyomás. A kutatói szakma talán épp ilyen.
youngart: Mit jelent neked a kortárs művészet?
Z-S.M.: Ami nekem kortárs művészet a holnap emberének már csak művészet. Arról, hogy a ma alkotásaiból melyik marad fenn és melyeket rostál meg az idő, csak találgatni lehet. Az avantgarde művészek kivívták a művészet szabadságát; nem csupán megrendelésre alkotunk immár, hanem kedvtelésből is – mindenki a saját belső világa, esztétikája és gondolatisága szerint. Mindez üdvözítendő, viszont a szabadság felelősség is. Ami engem illett, igyekszem szem előtt tartani, hogy amit csinálok, művészileg és emberileg is értékes legyen. Ha majd felteszem a kérdést magamnak, adtam-e valamit másoknak művészetem – akár csak egyetlen kép – által, és a kérdésre a válasz igen, akkor megnyugszom, hogy mégsem volt olyan öncélú és nagyravágyástól túlfűtött mindaz, amit készítettem.
youngart: Van olyan ember/művész, aki nagy hatással volt a munkásságodra?
Z-S.M.: Művészetemre főleg expresszionista, neoexpresszionista művészek, gondolatisággal és humánummal megáldott alkotók hatottak – így pl. a II. Világháborút fiatalon megélő és abból merítő ma is élő német mesterek, Kiefer, Baselitz vagy Gerhard Richter. A művészethez szükséges szelíd elszántsághoz és okos kitartáshoz viszont inkább az élet más területeiről jöttek a példaképem: Edmund Hillary, Gandhi, Schweitzer, Luther Márton.
youngart: Hogyan jellemeznéd a saját művészetedet?
Z-S.M.: Súlyos. Minden tekintetben. Nem tudok kompromisszumokat kötni, nem tudok olyan alkotást készíteni vagy meghagyni, ami nem én vagyok, amiben nem érzem magamat. Olyan könnyű lenne jól bevált technikákkal és médiumokkal, rutinból közönség- és vevőbarát képeket készíteni. Nem kell hozzá más, csak némi virtuóz tudás és színek. Én mindkettőt elvetettem. Így a könnyű sikert is. Ehelyett vállalom a szenvedést, a kísérletezést, kutatást valami rendkívül egyszerű, de rendkívül erős kifejezési mód után. Ez hajt. Néha azt érzem, eddigi összes képem csak tanulmány, vázlat valami nagyszerűhöz, amit még nem találtam meg. És ha megtalálom talán senki nem fogja értékelni, de engem boldoggá fog tenni.
youngart: Van kedvenced a saját alkotásaid között? Ha igen, melyik az, és miért?
Z-S.M.: A kedvenceim a jól sikerült fő műveim egy-egy „korszakból”, amiken az időszak jól leképződik, mert látom, hogy mikkel foglalkoztam, hogyan sikerült megoldanom az adott problémát. A youngart-on megvásárolható képeim közül a Szobrász először hagyományos fekete-fehér képnek készült, s jóllehet így is nagyon atmoszférikus volt, nem voltam vele elégedett, ezért vékony fehér réteget, függönyt festettem rá. A kis Női profil, ami ki is volt állítva, nem sokkal utána készült. Az első kép, ahol már tudatosan húztam le a még meg nem száradt festéket. Egyik következett a másikból. Ha akkor ismerem Gerhard Richter munkásságát már nem izgatott volna annyira ez a technika, de így jól látszik, akkoriban hogyan is találtam ki én is ugyanezt, de máshogy.
youngart: Hogy néz ki nálad az alkotás folyamata? Miből nyered az inspirációt?
Z-S.M.: Nagyon hosszú gondolkozási inkubációs időszakkal és borzasztóan rövid fizikai alkotómunkával dolgozom. Ha sporthasonlattal akarnék élni, amíg kigondolom mit, hogyan, mivel és mekkora méretekben valósítok meg, az egy maratonihoz hasonlítható. Mikor letisztult, mit szeretnék csinálni, szertartásosan előkészülődöm; ez mondjuk egy nyolcszáz méteres síkfutásnak felelne meg. Maga az alkotás robbanásszerű, hirtelen, és sokszor nagyon impulzív, akár egy 100 méteres sprint. Volt egy 2 x 3 méteres portré a húgomról, amit fél óra alatt a sötétedéskor készítettem.
Magam esetében nem gondolom azt, hogy ez „kapkodás” lenne és az alkotás művészi értékéből veszít. Sokkal inkább nyer, mert ilyenkor nagyon erős ihletettség vezeti a kezem. Viszont fegyelmeznem is kell ezeket az alkotói energiákat, mert néha kontrollálatlanul kiszabadulnak. Talán ezért is van szükségem mindig a valóság egy-egy darabjára támpontnak, ami köré felépíthetem a képet.